A homeopátia lassan 200 éve használatos, pontos tünet megfigyelésen, egyedi, részletes betegvizsgálaton és ezek alapján az illető ember egyedi tüneteit gyógyít ani képes szer megkeresésén alapuló gyógyító rendszer.

Létezése óta tagadja jogosultságát a „hivatalos” gyógyászat és ugyancsak létezése óta tízezrek, százezrek használják akár kizárólagos szerként. Milyen módon hihetünk tehát bárkinek is? Hitvitáig menő ellenzőtábor, semmi mással nem kezelő orvosok, csalódott betegek, csodaszámbamenő gyógyultak véleménye tépi magasztalja a homeopátiát manapság.

Lehetséges e megtalálni a közös nevezőt a gyógyulni vágyók érdekében? A viták többsége a nyitott, megfigyeléseit kielemző, abból következtetéseket levonni képes emberi gondolkodás hiányából fakadt (vegyük például Galilei, Semmelweis, Paracelsus sorsát).

Ahhoz, hogy legalább nagyjából megsejdítsük ennek a ténynek fájdalmasan igaz voltát, ha nagyon röviden is, de bele kell lapoznunk az orvoslás történetébe. Az orvostörténti kutatásokat böngészve egyértelmű, hogy a gyógyítás, az ember egészségének megőrzése sok ezer éve, amióta az ember megjelent a Földön, alapvető törekvés. Ezen a területen járva számos, ma már elképzelhetetlennek tartott, akár nevetséges, vagy veszélyes gyógymódról is olvashatunk, ugyanakkor sok orvos egészségét, olykor életét adta az új, jobb, a mai napig hasznos kezelés bevezetéséért folytatott harcban.

Néhány keserű történet szemléltetőül: Magyarország szülötte, Semmelweis Ignác küzdelme a gyermekágyi halálozás csökkentéséért ma már a legelső és legfontosabb felfedezések között szerepel minden tudományos könyvben, de annak idején, az akkori tudományos világ konok ellenállása az őrületbe kergette ezt a nagyszerű szülészt és családapát, akit végül is – a legújabb kutatások szerint – ápolói vertek agyon az őrültekházában.

Mit sem tudott a baktériumok szerepéről, pusztán megfigyelt tényeket és féltette betegeit, ha nem is tudta bizonyítani igazát. Majd’ húsz éven át írta cikkeit a „láthatatlanul” fertőző részekről, amik az anyák halálát okozhatják. Senki nem vette a fáradságot, pedig a mikroszkóp birtokában volt már ez a kor, hogy magyarázatot segítsen keresni. Halála után húsz évvel Lister, a híres angol sebész közölte le először a kézfertőtlenítés feltétlen szükségességét pl. műtétek előtt, azt is kimondva egyúttal, hogy eredményeit szinte semminek tartja Semmelweis gondolataihoz képest.

Galenus (129–199) tételei több, mint 1400 éven át tartották magukat az orvoslásban és évezreden át jaj volt annak az orvosnak, aki megkísérelte tanait kétségbe vonni (pl. a rutinszerű érvágások, a gennyesedés szükségessége melletti állásfoglalása rengeteg bajnak, halálesetnek lett okozója). Természetesen voltak nagyszerű felfedezései is pl. az anatómia területén, bár emberi testet talán két ízben boncolt.

Paracelsus (1493–1541), Svájc gyermeke, elsőként merte például azt mondani az 1300 éves dogmák ellenében, hogy a sebek kezelésében nem szükséges azonnal amputálni az elfertőzött végtagot, nem feltétlenül kell forró olajjal kiégetni a sebeket, elég tisztán tartani, a sebek meg tudnak gyógyulni „maguktól” is. Maga készítette gyógyszereit, nagyszerű, ma is használatos felfedezéseket tett a toxikológia (méregtan) területén. Stílusa, tudása olyannyira bőszítette korának híres tudósait, hogy életében nem kapta meg az őt megillető elismerést, gondolatait kevesen méltatták megfontolásra. Halála után kezdték tanait felértékelni azon kollégái, akik le akartak végre számolni a galenuszi tanokkal.

Ami a legegyértelműbb, az az hogy minden új felfedezés, ami az addigi tanok megváltoztatását, esetleg elvetését jelenti, gyakran falakba ütközik. A régit elhagyni nagyon nehéz, az újat befogadni veszélyekkel terhes út is lehet, nincs új a Nap alatt. Ma is ugyanígy zajlanak a viták az eddig megismert és elfogadott irányzatok művelői és az újat kínáló, kereső orvosok, tudósok közt.